„Bús düledékeiden Husztnak romvára megállék”

Míg diákjaink délnyugatnak indultak, addig tanáraink egy kis csoportja északkeletnek. Az őszi szünetben néhányan eljutottunk Kárpátalja magyar történelmi emlékeiben oly gazdag vidékére. Amíg ők az országhatáron csak lassítottak, addig mi több órát várakoztunk, hogy bejuthassunk Ukrajna Európához „legközelebbi megyéjébe”, és a kilépés sem volt egyszerűbb. Történelme ezernyi szállal kötődik az anyaországéhoz, elég csak a honfoglalásra és a Rákóczi-féle szabadságharcra gondolni.

Természetesen igyekeztünk a négy kora őszi napba besűríteni a lehető legtöbb látványosság felkeresését. Így eljutottunk Csetfalvára, ahol a református templom pompás, festett fakazettáit csodáltuk. Megálltunk Tiszaújlakon, ahol Esze Tamás serege első győztes csatáját vívta a labancok ellen. Felmásztunk Huszt omladozó várfalaihoz, elsétáltunk az ukránok által csak Kárpátokon túli területnek nevezett megye legnagyobb vízeséséhez, a Sipothoz. Védtük az egykori Árpád-vonal egyik erődjét, természetesen elképzeltük, hogyan jöhettek be a magyarok a Vereckei-hágón. Leróttuk kegyeletünket a „málenkij robotra” hurcolt ezrek szolyvai emlékműve előtt. Sétáltunk Beregvár kastélyparkjában, szinte láttuk, hogyan védte Munkács büszke várát a lánglelkű asszony, Zrínyi Ilona, és tettünk egy sétát Kárpátalja „fővárosában”, Ungváron.

A falak, kövek, emlékhelyek csodálatán túl mégis fontosabbak voltak a helyiekkel kialakult kapcsolatok. A vendéglátóink nagyon kedvesen fogadtak, nyíltan beszéltek életükről, nehézségeikről, örömeikről. Tanárként nagy élményt jelentett a nagyszőlősi és az ungvári magyar gimnázium meglátogatása. Kevés időt tudtunk a szakmai konzultációra szánni, mégis betekinthettünk egymás oktató-nevelő munkájába.

Amennyire Róma megismeréséhez sok idő kell, Kárpátaljához is kevés volt az a néhány nap. A határátlépés nehézségei ellenére is szép emlék marad a kirándulásunk, talán néhányunkban felmerült, ide még vissza kell mennünk!