Dr. Tóth Béla (sokunknak: Béla bácsi) már hosszú évtizedek óta a Radnóti gimnázium nagy megbecsülésnek örvendő tanára volt, amikor én is e katedrára kerültem. Mindenki tisztelte tudását, csodálta az új iránti fogékonyságát, nyitottságát és gyermekszeretetét. Bennem, bennünk, kezdő pedagógusokban nemcsak a pályakezdőt látta, hanem a kollégát is. Nagyon sokat tanultunk tőle történelemről, tanításról és főleg emberségről. Soha nem láttuk mérgesnek, idegesnek, ellenségesnek senkivel. Mindig mindenkihez mosolyogva tudott odafordulni, a nőkhöz pedig azzal a „régi vágású” úriemberséggel tudott szólni, ami manapság igen ritka már.  

Béla bácsi szerette jól érezni magát. Vidám ember volt, kifinomult humorérzékkel. Ennek éveken át tanúságát adta a karácsonyt megelőző tanáravatásokon, amelynek most már örökös rektora marad. Most talán éppen őt avatják, – befogadván – valahol fenn, az égi katedrákon. 

Kevesen tudják, hogy fiatal korában élsportoló volt, és idősebb korában is rendszeresen mozgott. Örök élmény marad számunkra, amikor egy közös, tiszai tanári hajózás alkalmával Béla bácsi a vízben úszva integetett mosolyogva felénk. Mindennek csupán néhány éve…. 

E mosolygó kollégának integetünk most mi a messzi távolba, s mondjuk elcsukló hanggal: Béla bácsi, nyugodj békében!    

A Radnóti tanári közösségének nevében:  Szélinger Balázs