Radnóti Miklós: Napló, 1941. május (részlet):

Tegnap Róbert, a hetedik gimnazista tanítványom hirtelen azt mondja: Valahogy úgy látom, hogy a Tanár úr inkább klasszikus irányú, és mindig egy kis megvetéssel beszél a sikeres írókról, a sikerről. Aminek sikere van, az nem is lehet jó? És miért van ez így épp a művészetben? Majd kis gondolkodás után: Az iparban másképp van, például a jó suszter cipője jobban kell… – meglep a hasonlat. Hosszan beszélek neki az irodalmi nevelés hibáiról, az olvasó lelki kényelmességéről, a „kiszolgáló” irodalomról, annak hatásáról, a könyvről, mint árucikkről, a kiadóról stb.
Mikor elbúcsúzunk, megszólal: És tessék mondani, a jó íróknak és a jó művészeknek nem fáj az, hogy nem ők aratják a sikereket? Ők nem vágynak a sikerre? Dehogynem! – felelem kis félnevetéssel, vágynak rá és fáj nekik, hogy nem kapnak elismerést. – De ugye tudják, hogy miért nem kaphatnak, és ezért az ilyen siker nem is kell nekik? – kérdi még végül.
A kérdés rosszul fogalmazott, az ilyen siker, milyen? – gondolom, de nem bonyolítom a dolgot, a megérzés helyes a szó mögött, s gondolatban megveregetem a vállam, hogy eddig jutottunk.
Persze, – felelem, és dolgoznak tovább. Ismeri a Mindvégig-et?

’Van hallgatód? nincsen?
Te mondd, ahogy Isten’
(Arany János: Mindvégig)