A közösségek szimbólumai közül a legszebbek, legismertebbek a különböző lobogók.  A szabadságharc első napjaitól a honvédcsapatok számára is rendszeresítették a császári színeket leváltó régi nemzeti jelképeket. A honvédzászlóaljak zászlói azonosak voltak a nemzetőrség számára előírttal, azzal a különbséggel, hogy a honvédzászló bal lapján Magyarország védőszentje kapott helyet.

A március 15-i események egyik különleges mozzanata volt, amikor a státusfoglyok kiszabadítására az addig már húszezres tömeg – élén a szűzmáriás zászlót tartó Szathmáryné Farkas Lujza színésznővel – elindult a pontonhídon a vár felé. Ez volt a nap legveszélyesebb vállalkozása, mert ha a csónakokat tartó láncok elszakadnak, sokan lelik halálukat a hullámok között.

Így számol be az Életképekben Jókai Mór a március 15-i napnak erről az eseményéről: „A kétfejű sasok minden királyi hivatal homlokáról levétettek, helyökbe a nemzeti címer tétetett. A fekete-sárga színek helyébe a nemzeti háromszín festetett. Tegnap a fehér zászlót egy hölgy (Szathmáryné) vitte a nép előtt. A nép választottai ezért remek nemzeti címerrel tisztelék meg.”

A szabadságharc zászlóinak jellegzetessége a széleken futó farkasfog-díszítés, ami a fehér háttérrel együtt tartalmazza a magyar nemzeti színeket. A zászló egyik oldalán a gyermekét karján tartó Boldogasszony, míg a másik lapján a hímzett címer szerepelt, előbb a koronával, majd a Függetlenségi Nyilatkozatot követően már korona nélkül.

A honvédzászlók semmihez se hasonlítható lélektani szerepe a szabadságharc sorsdöntő pillanataiban is megmutatkozott. Than Mór a tavaszi hadjáratról készült egyik festményén megörökítette az 1849. április 4-i tápióbicskei ütközet válságos pillanatát, amikor Jellasics dandárjával küzdve a Tápió hídján egymással is összeakaszkodtak a fehértollas szegedi és a vörössipkás kassai honvédzászlóaljak katonái, azon versengve, kié legyen az átjutás dicsősége. Földváry Károly őrnagy, a szegediek parancsnoka oldotta meg a helyzetet azzal, hogy lovával a hídra léptetve kiragadta a kassaiak zászlótartójának kezéből a zászlót, majd így rivallt a honvédekre: „Nos, egyesülten előre!”

E becses zászlónak, a hazának/ Védelmében hányan elhullának!
Vérökben a rúdját hányszor megfereszték/ Régi ősapáink! de el nem ereszték.
Arany János: Az örökség (1848)

Édesapám, én voltam tenéked/ Ekkoráig a te büszkeséged;
Fordult a sor, megfordult végképen,/ Te vagy mostan az én büszkeségem.
Petőfi Sándor: A vén zászlótartó (1848)