A nagypéntek eseményei – és már előtte a Getszemáni kertben mondott imádság – változást hoznak a szeretet és irgalom kinyilatkoztatási folyamatában. Ő ugyanis, aki jót cselekedve, „gyógyítván minden gyengeséget” ment végig az emberek között, most ellenkezőleg, saját maga szorul irgalomra; és várná is azt, amikor elfogják, kigúnyolják és megostorozzák, tövissel koronázzák és keresztre szegezetten kegyetlen kínok között leheli ki lelkét. Épp amikor leginkább megérdemelné az emberektől az irgalmat – azoktól, akikkel csak jót tett –, nem kapja meg. Sőt, akik legközelebb állnak hozzá, azok sem képesek megvédeni. Krisztusnak ezen az utolsó útján beteljesednek a jövendölések: „az Ő sebei által gyógyulhatunk meg.”

Mire tanít tehát Krisztus keresztje, melyről úgy tűnik, hogy messiási küldetésének végső megnyilatkozása? Arra, hogy ez még mindig nem az utolsó szó. Az ugyanis azon a hajnalon hangzott el, amikor előbb az asszonyok, majd az apostolok kimentek Krisztus sírjához, megpillantották az üres sírt, és elsőként hallották a hírt: „Föltámadott!” A kereszt jelenvalósága Isten Fiának megdicsőülésében is folytatódik. A kereszt a rajta kínhalált szenvedett Emberfiáról szóló tanúságtételben szüntelenül az Atyáról beszél, aki az ember iránti szeretetéhez mindvégig hűséges: „mert Isten úgy szerette a világot” – és a világban az embert –, „hogy egyszülött Fiát adta érte, hogy mindaz, aki hisz Benne, el ne vesszen, hanem örök élete legyen”.

II. János Pál: Dives in misericordia (Az Isteni irgalmasságról) –részlet